Olyanok ezek kérem, mint az állatok! – mondja nekem Gottweisz néni a lépcsőházban, és tekintetével jelentőségteljesen a fölső szomszéd lakása felé bök. – De szó szerint értse! Bőgnek, bégetnek, este tizenegykor is úgy dübörögnek, hogy meg kell őrülni. Mintha egy állatkert alatt laknék! Gottweisz néni mindig érzékletesen fogalmaz, témaválasztása is többnyire adekvát, mondhatni csontjaiban érzi a trendeket. Lám, most is rátapintott valamire, amiről a jövőkutatók még csak fantáziálnak. Mert ha a futuristák merész jóslatai valóra válnak, 2050-ben a felső szomszédunk akár egy állatkert is lehet, a szerencsésebbek esetleg megúszhatják egy istállóval.

Képek: Arup.com

A világhírű Arup tervező iroda és design think-tank szerint (referenciáik közé tartozik a sydney-i operaház, a párizsi Pompidou központ és a pekingi olimpia néhány épülete) a jövő városai az ég felé terjeszkednek majd, ahelyett, hogy a földön hasítanának ki maguknak újabb és újabb területeket. Merthogy lent, a bokorszinten, már nem lesz több hely: szerény becslések szerint 2050-re a bolygó 9 milliárd lakójának háromnegyede városokban lakik majd, és nemcsak a metrón toporog majd szomszédja lábán. A városi élet tehát felköltözik a magasba, valahogy úgy, ahogy a Szárnyas fejvadász, az Ötödik elem vagy a Csillagok háborúja készítői elképzelték.

Az Arup szerint cserélhető modulokból álló, a statikai biztonság határain belül szabadon bővíthető, gondolkodó épületekben fogunk élni, melyek infrastruktúrájukat tekintve maguk is egyre jobban hasonlítanak majd egy városhoz. A rugalmasan cserélhető épületmodulokat – például egy kis eladó apartmant a százkilencven-negyedik emeleten vagy egy üzletet a huszonnyolcadikon – robotok cserélgetik és passzintják majd új helyükre. De a közöttük meghúzódó kis nadrágszíjparcellán is gépek művelik majd meg a búzát. Iskola, halastó, csirkefarm, hulladékfeldolgozó, mozi és park, egymásra pakolva felhőkarcolónyi épületekben – akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, ahogy a nagy magyar futurista költő mondja.

Az Arup tervezői a hatalmas házakat élő organizmusokhoz hasonlítják, melyek környezetükhöz igazodva fejlődnek és változnak. A tornyok „gondolkodó” anyagokból épülnek, szenzorok és intelligens rendszerek irányítják majd életüket. A fenntartásukhoz szükséges energiát simán megtermelik maguknak, hiszen a teraszokon szél és naperőművek foglalnak helyet. Speciális anyagból készített „membránjaik” révén arra is képesek lesznek, hogy a légköri szén-dioxidot oxigénné alakítsák. A magányos épületeket szédítő magasságban ívelő hidak, átjárók, utak kötik össze, halkan suhanó tömegközlekedési járművekkel.

A koncepció lenyűgöző, de belegondolni is rémes, milyen lesz majd az élet a magasföldszinten. Ahogy a hagyományos városok szerkezete leképezi a bennük élők társadalmi helyzetét, úgy vélhetően a toronyváros is szétszortírozza majd az embereket jóléti státuszuk szerint. Aki feljebb akar jutni, annak sokat kell majd lépcsőznie, társadalmi mobilitás ügyében ennyi nagyjából borítékolható. És a szomszédok? Úgy tűnik, 2050-ben minden korábbinál nagyobb lesz a tétje, milyen lakótársat kap ki magának az ember. Gottweisz nénit mindez már nem érinti, de az unokái még kifoghatnak egy állami gazdaságot a fejük fölé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.