Heptapodok vs ausztrál őslakosok - avagy mire képes a nyelv, és hogyan tagadjuk le Janka nénit?

2016.11.27. 19:20 habba

Ugye az Érkezés mindenkinek megvolt? Ha igen, görgessetek tovább, ha nem, gyertek vissza később, spoileres poszt következik. Elolvastuk az év filmjéről készült kritikákat, és csendben megállapítottuk, hogy volt bennük szó mindenről, Amy Adams melankolikusan fájdalmas mosolyától a pasztellszíneken megszólaló képi nyelven át Max Richter atmoszférikus zenéjéig (juj, a kritikus még most is lúdbőrzik), csak pont a lényegről nem: a film és a novella alapgondolatát adó nyelvfilozófiai elméletről, a Sapir-Whorf tételről. Arról az elméletről, amit a nyelvészek és az antropológusok szinte a megszületése pillanatában ad acta tettek, és csaknem egyöntetűen szalonképtelennek nyilvánítottak. Gondoltuk, megírjuk egy kicsit bővebben, mégis mit érdemes tudni róla, és hogyan kerülhetett most elő.

97d62997f2c91fd9_soyld03710433r.jpg

A film sztorija és csattanója tehát az idegenek számunkra igen szokatlan kommunikációjára épül. Amikor a filmben megjelenő hétlábúak megszólalnak (dehogy szólalnak, süvöltenek), olyan beszéd hagyja el a szájukat (egyéb hangképző szervüket), ami semmilyen tekintetben nem hasonlít a miénkre. A történet szerint az idegenek nyelve nem ismeri a linearitást, így az időt sem szabdalja múltra, jelenre és jövőre - a heptapodiul beszélők tudata ennek köszönhetően önfeledten fürdőzik a kimerevített pillanatban, az egyszerre megtörténő múltban és jövőben. A Sapir-Whorf tételt a főszereplő, Louise Banks professzor ismerteti rögtön a film elején, igencsak röviden; mindent, amire a cselekmény megértéséhez szükséges, egy rövid, szócikkszerű magyarázatban foglal nekünk össze: az elmélet szerint a nyelv, amelybe beleszülettünk, alapvetően meghatározza, hogyan gondolkodunk és miként látjuk magunk körül a világot.

ayy_lmao_web_1.jpg

A beszélő szerint a világ
Elég velős definíció, érdemes megnézni, pontosan mi is van mögötte. Edward Sapir, a chicagoi egyetem antropológiai nyelvészettel foglalkozó kutatója és tanítánya, Benjamin Lee Whorf a múlt század első felében természeti népek nyelveit vizsgálta. Arra voltak kíváncsiak, milyen kapcsolat van a primitív nyelveket beszélők valóságértelmezése és anyanyelvük sajátosságai között.  Nemcsak a szókincset, de a nyelvtani struktúrát, a jelentés és a megnyilatkozás szintjeit is elemezték a nyelvben. Fenti tételükhöz abból a csöppet sem új feltételezésből jutottak el, hogy a nyelv szerepe több, mint pusztán leírni a valóságot vagy megalapozni az emberek közötti kommunikációt: a nyelv a világ megismeréséhez és a gondolatok megszületéséhez is nélkülözhetetlen eszköz. Kicsit sommásabban: nyelv és gondolkodás nem létezhet egymás nélkül. Próbáljuk csak ki, képesek vagyunk-e szavak vagy a nyelvben leképezett logikai kapcsolatok (és, mert, ha stb.) nélkül végigvinni a fejünkben akár a legegyszerűbb gondolatot. Nem nagyon. Amikor képekeben gondolkozunk vagy számolunk, valójában akkor is fogalmakat használunk.

A fogalmatlanok duplán szívnak
Platón szerint e fogalmakat egy felső szubsztanciától kaptuk, Szent Ágoston szerint konkrétan Istentől. Locke viszont azt mondja, magunk kreáljuk őket: ránézünk a világra, megpróbáljuk kiszúrni az egymáshoz hasonló dolgokat, és beszórjuk őket egy-egy fogalomzsákba. Nietzsche hozzáteszi, hogy e folyamat során végzetesen félrecsúszik a valóság pontos megragadása, hiszen a csoportosítás igencsak elnagyolt. Amikor azt mondjuk, falevél, egyszerre végtelen számú, színű és formájú levelet intézünk el egyetlen kifejezéssel. Bajban is lennénk, ha nem így tennénk, nyilván senki sem szeretne olyan világban élni, amiben minden egyes fotoszintetizálást végző növényi oldalszervre van egy külön szavunk. A lényeg, hogy végső soron metaforákban gondolkodunk, ami az objektív valóságtól némileg eltávolít minket, és igen sok teret hagy a világ szubjektív megközelítéséhez. Létezik például olyasmi, hogy ülőgarnitúra? Igen? Na ugye, hogy nem.

A nyelvi alapú gondolkodás alól alig van kivétel, az viszont elég markáns. Olyanniyra, hogy egyáltalán nem erősíti, inkább gyengíti a szabályt. Senki sem tudja például megmondani, mi történik a fejünkben, amikor „aha-élményben” van részünk, azaz leesik a tantusz – mondjuk egy fogós matekpélda vagy egy különösen fájdalmas favicc megértésekor. Maradjunk annyiban, hogy a gondolatok gyártása túlnyomórészt nyelvi tevékenység útján történik, és így közelebb kerülünk az Érkezéseben felkarolt nyelvfilozófia megértéséhez is.

Akkor a hopi egy amputált heptapod? 
A nyelvi relativizmus tehát abból indul ki, hogy a különböző nyelvek különböző gondolati struktúrákat eredményeznek. (Az eszkimókat és százhuszonnyolc szavukat a hóra most hagyjuk, egyrészt eltereli a figyelmet a lényegről, másrészt városi legenda, amivel az elmélet ellenzői szoktak szalmabábérvelni.) Az elmélet tehát nem annyira a belső beszédre, a fejben lamentálás folyamatára kérdez rá, hanem arra, hogy az adott kultúrában felnövő embert miként determinálja a valóság megragadásában az anyanyelve. Whorf sok más primitív nyelv mellett a hopi indiánokét vizsgálva megállapította, hogy abból teljesen hiányoznak az (angolban különösen szofisztikált) igeidők, de még a feltételes mód is. A filmben felvetett kérdés jó 80 évvel ezelőtt tehát úgy merült fel, hogy ha a kis hopi indián olyan kulturális környezetben cseperedik fel, amelyből az időbeli linearitás teljesen ki van iktatva, másként tekint-e az idő múlására, mint az őt vizsgáló antropológus, aki számos igeidő büszke használója. Nyilvánvalóan nem, a fiatal hopi a saját bőrén előbb utóbb nagyon is valóságosan érzi majd az idő kegyetlenül lineáris múlását. Amikor azoban ezt magának vagy másokak megfoglamazza, valószínűleg más gondolati sémákat kell mozgosítania, mint nekünk.

lawnwords.gif

A Sapir-Whorf féle nyelvi relativizmus eredeti formájában nemcsak hogy elég nyers, de politikailag sem túl korrekt gondolat, valószínűleg ezért is ódzkodtak a kanonizálásától a század második felében. Hiszen ha az alaptételt következetesen továbbvisszük, igen könnyen valami olyasmire juthatunk, hogy a világot pontosabban értelemző, szofisztikáltabb nyelvek magasabbrendű kultúrákat hoznak létre. Ez pedig igen rosszul cseng, különösen egy nyelvész vagy egy antropológus fülének. A nyelv és a gondolkodás kapcsolata az elmúlt évtizedekben azonban szerencsére a kognitív nyelvészet hatáskörébe került, és újra elkezdte foglalkoztatni a kutatókat. A témában az egyik legizmalmasabb könyvet Through the Langauge Glass címmel egy Guy Deutscher nevű izraeli nyelvész írta, aki számtalan igen érdekes példával bizonyítja, hogy nyelv és gondolkodás szorosabban fonódik össze, mint gondolnánk, de azért nem egészen úgy, ahogy Sapir és Whorf sejtették.

A nyugati lábamtól délre
Deutscher nem állítja, hogy gondolkodásunkat és világképünket totálisan determinálja saját anyanyelvünk, de azt igen, hogy a környezetünkkel és a többi emberrel kialakított kapcsolatunkat igencsak meghatározza, milyen nyelvi struktúrákban gondolkozunk. A Guugu Yimithirr nevű ausztráliai aboriginal törzs nyelvéről írva elképesztő dolgokat mesél. A törzs tagjai nem ismerik a legtöbb nyelvben közkeletű helyhatározó szavakat - nem mondanak olyasmit, hogy előttem, mögöttem, mellettem, jobbra, balra, átellenben, ne adj isten srévizavé – helyette minden térbeli pozíciót égtájakkal jelölnek. Ha az egyik vadász figyelmezteni akarja a másikat, hogy a jobb lábán egy sereg húsevő hangya masírozik, azt mondja: haver, csípésveszély a nyugati lábadon.

page_4_1.jpg
A törzs tagjai tehát nem saját nézőpontjukból közelítenek a világ dolgaihoz, hanem a természet aspektusából. Ez a számunkra furcsa térszemlélet nemcsak a napi információcserében, de a személyes történetek elbeszélésben, a törzsi narratívákban is érvényesül. Amikor a törzs egyik öregje egy évekkel korábban történt cápatámadásról  mesélt az antropológusoknak, a menekükés összes mozzanatát az égtájak segítségével írta le: elmondta, hogy társa a csónak keleti oldalán esett a vízbe, a cápa dél felől érkezve rontott rájuk, ő pedig a csónak nyugati oldaláról átugorva próbálta a másikat kimenteni. A legérdekesebb, hogy amikor a történetet egy másik helyszínen egy másik kutatócsoportnak előadta, gesztikulálás közben kezével gondolkodás nélkül pontosan a sztorinak megfelelő égtájak felé mutatott. Később más kontinenseken is találtak olyan törzseket, akik a térrel kapcsolatos fogalmaikat az égtájakhoz kötötték, és mind igen kitűnő tájékozódási képességekkel rendelkeztek. Mexikóban egy bekötött szemű indiánt egy elsötétített szobában hússzor megpörgettek saját tengelye körül, majd miután megállt – még mindig bekötött szemmel – pontosan megmutatta, merre van észak.

Drágám, átugrok a szomszédhoz
Nem egyértelmű persze, hogy ezekeben a kultúrákban a természeti körülményekre reflektáló tudat hozza-e létre a sajátos nyelvi terminológiát, vagy a már kisgyerekkortól használt nyelv formálja a tudatot úgy, hogy egyre jobban kiélesedjenek ezek a speciális képességek. Valószínűleg mindkét hatás jelen van. Deutscher viszont hozzánk közelebb álló példákat is hoz. Azt mondja többek között, hogy az egyes nyelvekben fellelhető hímnem és nőnem használata is hathat a beszélő gondolkodására. Egy kísérletben arra kértek francia és spanyol nézőket, hogy válasszanak női vagy férfi szinkronhangot egy rajzfilmben életre kelő villának. A franciák túlnyomó többségben női, a spanyolok pedig férfi szinkront választottak neki. Hogy miért? A villa a franciában nőnemű (la fourchette), a spanyolban pedig hímnemű (el tenedor) főnév.

Mindezzel kapcsolatban egy másik érdkes kérdést is felvet. Ha egy angol férfi azt mondja, az estét a szomszédjánál (neighbour) töltötte, nem derül ki, hogy meccset nézni ment-e át a férfitárshoz, vagy annál a kis formás szőkénél járt a másodikon. A németnek viszont egyértelművé kell tennie, hogy kivel találkozott aznap este (der Nachbar, die Nachbarin), és ez kapásból más társalgási stratégiát követel, mint az angolé, akinek egy pillanatig sem kell törnie a fejét, hogyan fogalmazzon. És hasonlóan könnyen megúszhatjuk mi is, ha le akarjuk tagadni, hogy tilosban jártunk.

12768186_22fa94f22ab5d38b70b5bfa0fe9cee69_wm.jpg

Mindez persze távolról sem befolyásolja olyan mértékben a tudatunkat, mint az Érkezésben bemutatott különös nyelv. Ahogy láttuk, a heptapodi elég komoly anomáliákat okoz a gondolkodásban, és úgy összehabarja az agyunkat, hogy azt se tudjuk, férhez mentünk-e már a szimpatikus elméleti fizikushoz vagy sem. A film azért izgalmas, mert megmutatja, mi van, ha komolyan vesszük a nyelvi relativizmust, és elvisszük a koncepciót a legvésőkig. Hogy a nyelv még az idő folyását is képes megváltoztatni, hajmeresztően szép gondolat, innen is gratulálunk a producernek, aki meglátta a fantáziát a forgatókönyv alajául szolgáló novellában.Várjuk a következő, hasonlóan okos grammar-sci-fit, addig is beszélgessünk sokat az ausztrál őslakosokkal, lehet, hogy megtanulunk tőlük teret görbíteni.

 

Egy kattintás és nem maradsz le a friss posztokról:

A bejegyzés trackback címe:

http://futurista.blog.hu/api/trackback/id/tr9812001776

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

titan 2016.11.28. 12:32:52

Kis kötözködés: nyugat a jobb oldalon? :)

dddoni 2016.11.28. 12:48:26

Kínában is mindent égtájak szerint neveznek el, metrókijárattól kezdve az utakig és az épületekig. Az utak is mindig égtájak szerint futnak, megkönnyítve a tájékozódást. Nekem rengeteget fejlődött a tájékozódási képességem, de sok külföldinek meggyűlt vele a baja.

habba 2016.11.28. 20:30:07

@titan: Miért ne, ha például északnak háttal állt?:)

titan 2016.11.29. 18:34:13

@habba: jajó, akkor egy picit másképp értelmeztem az irányrelatív nyelvezetet, mint a költő, sorry