Miénk itt a tér (avagy lesznek-e fallal elkerített párhuzamos valóságok a jövő városaiban?)

2017.09.24. 11:03 habba

Zöld teraszos felhőkarcolók, háromszintes biciklis függőhidak, lebegő gyalogos passzázsok, napelemes kukásautók és szüntelenül ragyogó kék ég. A jövő városairól készült látványtervek mind egyformák, és első ránézésre pont olyanok, mint egy Nemere könyv borítója 1992-ből. Ha a fentiek közül legalább három megtalálható rajtuk, 2025-ben járunk, ha négy, akkor 2040-ben.

Egyetlen dolog nem szokott szerepelni rajtuk: a nyolc méter magas, két méter vastag, kamerákkal, szenzorokkal és elektromos pásztorral felszerelt fal, ami az egészet körbeveszi. A fal, aminek az lesz a dolga, hogy a bent élőket megvédje a kintiektől, legyenek azok white walkerek, zombik, buckalakók vagy a lecsúszóban lévő alsó középosztály.

A jövő városait paradicsomi díszletbe költöztető jövőépítészek ugyanis valahogy mindig elfelejtenek kizoomolni a képből, amikor az élhetővároskonferenciaszervezőknek szánt látványterveket készítik, így nem nagyon tudni, pontosan meddig is terjeszkedik a sok jóság. A 21. század új városai szerintük olyanok lesznek, mint az édenkert, ahol az ingatlankirály együtt vacsorál a békávéellenőrrel, a befektetési bankár idénymunkásokkal snapszerezik a ligetben, a sztárséf pedig degusztációs menüvel kínálja az étterem előtt napozó hajléktalant. Pedig jó esély van rá, hogy a jövő városai sokkal inkább a párhuzamos világok metropoliszai lesznek. Olyan gigatelepülések, ahol a társadalmi csoportok közötti különbségeket méretes falak teszik majd nyilvánvalóvá és átjárhatatlanná, ahol a bent és a kint kérdése mindennél fontosabb lesz.

Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, neve is van (enklávé)

Az alapozás már javában zajlik, elég körülnézni, hogyan szaporodnak világszerte a vastag fallal és magas kerítéssel elzárt privát lakóövezetek, gyakran egy-egy városon belüli városként. Ezekben a fura enklávékban szebb, kényelmesebb, de legfőképpen biztonságosabb az élet, mint odakint. Bűnözés nincs, mert a társadalmi problémák a falon kívül maradnak. A lakókra őrző-védő cégek fegyveres alkalmazottai (néha katonák) vigyáznak, ők felelnek érte, hogy a határátkelőszerűen kialakított, őrbódékkal, sorompókkal védett kapukon csak az jusson be, aki itt lakik. Azt gondolnánk, a zárt rezidenciák közösségeit elsősorban a pénz és a státusz szervezi össze, de a helyzet ennél árnyaltabb, éppen ezért több feladatot fog adni a várostervezőknek, ha egyszer majd a villamosok tetejére tervezett organikus sziklakertek mellett az organikus szegregálódás kérdésével is hajlandóak lesznek foglalkozni.

Nézzük hát, hogyan keríti körbe magát a jelen nagyreményű városaiban a mexikói gazdasági elit, az indiai teki értelmiség, az argentin középosztály és az apartheiden nosztalgiázió dél-afrikai búr népesség. Íme a Futurista szubjektív válogatása a leginkább jövőtállónak tűnő falakból, amik hamarsoan virtigli párhuzamos valóságokat hozhatnak létre és konzerválhatnak évtizedekre előre. Ha nem figyelünk, 2050-re best practice lesz belőlük.

Szépek és gazdagok (Mexikó)

Monterrey Mexikó kilencedik legnagyobb városa, hatalmas iparral, rengeteg pénzzel és véres bandaháborúkkal, ahogy az egy ekkora metropolisznak dukál. Utóbbi nyilván kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy itt alakultak ki az ország legvirágzóbb zárt közösségei, melyekben iparmágnások, textilbárók, tévésztárok húzzák meg magukat, és ha lehet, a lábukat sem dugják ki a falon túlra. Az élet errefelé annyira belterjes, hogy az egyik ilyen zárt miniváros saját napilapot is nyomtat a lakói számára. A külvilággal való furcsa viszonyukat jelzi, hogy az újságot azért a falon túl is terjesztik, így a körüllakók (ne nevezzük őket helótáknak), mindig értesülhetnek a falon belül zajló társadalami eseményekről, pl. az áruházlánc tulajdonos lányának esküvőjéről vagy a szappanopera királynő legújabb félrelépéséről. Egy másik tartományban maga a szövetségi állam kezdeményezte és támogatta egy komplett, zárt közösségekből álló városka felépítését. A Nayaritban fekvő Nuevo Vallartába Kanadából és az USA-ból is jönnek shoppigolni a turisták. Itt csak csak az igen jó pénzű mexikóiak jutnak lakáshoz. Íme a bejárat:

Bent pedig nagyjából így fest egy szerda délután:

Privát örömök a multik városában (India)

Egészen más társadalmi réteg lakja India egyik legnagyobb zárt városát, Nirvánát, ami Gurgaonban, Új-Delhi szomszédságéban épült fel. Gurgaon az ország egyik legnagyobb technológia központja, amit gyakorlatilag három nagy építkezési vállalat húzott fel az Indiába betelepülő globális informatikai cégek és szolgáltatóközpontok számára, szinte a semmi közepén (nomen est omen stb.). Gurgaon az elmúlt évtizedben a fiatal IT szakemberek, fejlesztők, tanácsadók paradicsoma lett, sokan külföldről költöztek haza, hogy itt dolgozhassanak. Kifejezetten nekik és főnökeinek épült Nirvána, a mexikóinál azért jóval szolidabb luxussal.

Rengeteg tér és biztonság – ez a két legnagyobb hiánycikk Indiában, ezért költöznek ide a fiatal párok és családok, ahogy a lenti kis dokuból kiderül.Nirvánát masszív, kerítéssel kombinált fal választja el a szomszédságában elterülő ipari semmitől, ahol csak tétlen munkagépek és utcagyerkek lófrálnak. Odabent egy olyan miniváros épül-szépül saját infrastruktúrával és áramellátással, aminek egyetlen apartman blokkját 15-30 biztonsági őr felügyeli. Az egyik lakó azt meséli, hogy lányának öt perc az út a hálószóbától a suliig, mindvégig zárt, biztonságos területen, merthogy a privát lakóövezetnek privát iskolája is van. Íme az ingatlanfejlesztő ajánlata, a fentinél egy fokkal csábítóbb látványterven:

Gurgaonból gyakorlatilag kivonult a hagyományos értelemben vett önkormányzat, bár az is lehet, hogy ilyesmi itt soha nem is létezett. A közművektől a közterekig szinte minden magántulajdonban van, az ittlakók szerint ez a város fejlődésének záloga. Az egyik nyialtkozó magától értetődő természetességgel állítja: Indiában a jövő az ilyen, állandó ellenőrzés alatt tartott zárt övezeteké, ahol a középosztály a hozzájuk hasonlókkal élhet együtt szeretetben, biztonságban.

Az I am Gurgaon egy nagyon izgalmas szociografikus kisfilm a privát városról. Érdemes belenézni, rögtön az elején jönnek a nirvánai életképek és a lakók vallomásai. 1:42-nél a határátkelő marcona őrökkel, 9:42-nél klasszikus jelenet a fal túloldaláról, kerítésen bottal kerepelő utcagyerekkel. A kedvencem 11:07-nél kezdődik, ahol egy anyuka két gyermekével autós szafarira indul a kerítésen túlra, hogy a golfklubba menet koldusokkal találkozzanak. A kisfiúk fejenként 10 rúpiát (kb. 80 fortintot) kapnak, hogy bölcsen osszák szét a kéregetők között, de a kaland végül elmarad, mert sajnos egyetlen koldust sem találnak :((

Így retteg a középosztály (Argentína)

Barrios cerrados, azaz zárt szomszédság – így hívják Argentínában az elkerített minivárosokat. Ez az az ország, ahol a legnagyobb hagyományai vannak a privát negyedeknek a kontinensen. Buenos Aires pampákat nyaldosó határvidékein olyan sok épült belőlük az elmúlt évtizedekben, hogy területük ma már kétszeresen meghaladja a fővárosét. Sejthető, hogy nem mindegyik luxusrezidencia, sőt, nagy többségüket az argentín középosztály lakja. A biztonság mellett a legfőbb érv, hogy jóval olcsóbb egy városszéli cerradosba kiköltözni, mint a belváros nyugisabb negyedeiben lakást venni. A négyzetméterár a központtól való távolság függvényében a benti fele körül alakul. Nem csoda, hogy a zárt szomszédságok a fiatal családosok körében a legnépszerűbbek. Luxus nincs, csak biztonság, de az számukra mindennél többet ér, ha a gyerekről van szó - ezért az sem túl nagy ár, ha naponta több órát kell ingázni a citybe.

Azért barrios cerradosból is létezik luxus kiadás, itt van például Torre Pueblo, a velencei stílben épített álolasz középkori kisváros, ahova a giccs szerelmeseit várják:

Vagy az ország legnagyobb, valódi várossá cseperedett zárt lakóövezete, a jachtkikötőkkel, lagunkákkal, tenisz és golfpályákkal tarkított Nordelta:

Derék, rasszista hagyományőrzők (Dél-Afrika)

Virágzó zárt közösségek élnek Dél-Afrikában is, ahol a kivonulást a nagyváros életéből szintén a meggyengült biztonságérzet ösztönzi, miközben az egész fölött ott lebeg az apartheid öröksége. Amikor Mandela elhozta a feketéknek a szabadságot, és elindult a demokratikus átalakulás, a fehér lakosság egy része automatikusan elkezdte építeni saját, külbejáratú Dél-Afrikáját. A falhúzásban leginkább a holland gyökerű búr, vagy másképpen afrikaans népesség járt az élen - egy ilyen közösség építette fel a külvilágtól teljesen elszigetelt Kleinfontein városkát is. A Pretoria mellett fekvő, 25 évvel ezelőtt alapított település arról hírhedt, hogy oda csak búrok tehetik be a lábukat. Lakói hagyományörző, az afrikaans kultúrát ápoló közösségként határozzák meg magukat, és valóban, az egész társaság úgy fest, mint egy rakás, gyarmati időkből ittfelejtett telepes.

Nosztalgikusan gondolnak vissza a Mandela előtti időkre, amikor még rend volt az országban, és a búrok igazgattak mindent. A feketékkel szembeni rasszizmus vádját mindeközben önérzetesen visszautasítják, az ezt firtató kérdésekre van is egy bájosan abszurd, nem kevés kognitív disszonanciával terhelt válaszuk: azt mondják, ők nemcsak a feketéket, de a zsidókat, katolikusokat és úgy általában az angolul beszélőket sem látják szívesen. Mindeközben Kleinfonteinbe fekete ember csak akkor teheti be a lábát, ha történetesen sofőr, és valami előre megrendelt szállítmánnyal érkezik, de akkor is csak biztonsági őr kíséretében. Az 1200 lelkes várost gyakoraltilag határátkelő választja el a külvilágtól, két méter magas kerítés veszi körül, amit a nap 24 órájában őriznek, a bejutáshoz pedig meghívólevél kell.

További csodálatos életképek Kleinfontain-ből itt.

Mi lenne, ha nem így lenne?

Mindez csak rövid válogatás volt négy kontinens legvirulensebb zárt közösségeiből, azért pécéztem ki őket, mert mind a négyben más-más elv szerint szerveződődnek a párhuzamos világok. Az egyetlen, ami közös bennük, hogy nem féreglyukon, hanem őrbódékkal szegélyezett kapukon lehet megközelíteni őket, bár van, amelyiket féreglyukon keresztül könnyebb. Arra figyelmeztetnek, hogy a jövő városai nem a földből nőnek ki, hanem a mostaniak fizikai és társadalmi alapzatára épülnek majd: tehát a legkevesebb, hogy a falak maradnak, a kérdés csak az, nem lesz-e belőlük még több. Naivitás lenne azt hinni, hogy 30-40 év múlva majd valami egészen más, a mostaninál magasztosabb gondolat szerint alakulnak a szociális viszonyaik. Szóval nem lenne baj, ha az urbanisták, szociológusok és várostervezők már most ráfeküdnének a problémára. Addig is, amíg megszületik a megoldás, azt javaslom, húzzák be szépen vastag piros cerkával a demarkációs vonalakat az összes szexi látványterven - elsőként rögtön a megújuló energiával klimatzált belvárosi pandasimogató park és a mellette hosszan elterülő gettó között. Csak hogy a probléma addig is szem előtt legyen.

Na jó, a végére egy kis bónusz, hogy vidáman búcsúzzunk. Can I have my ball?

Photo credit: Themegaworl.com; Theguardian.com; Wikipedia.org; Vrbo.com; Settlersindia.com; Citylab.com; Torrepueblo.com; Nordelta.com; Huckmagazine.com

Egy kattintás és nem maradsz le a friss posztokról:

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

21 hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://futurista.blog.hu/api/trackback/id/12884498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nnnnnnnn 2017.09.25. 13:25:50

most is így van a lakóparkoknál sok helyen. nagyon helyes.

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

Keresés

Friss topikok

Címkék

Holnapi újság - poén a jövőből

Nincs megjeleníthető elem

Altenergia - energia a jövőből

Nincs megjeleníthető elem

D Pumpa - tárgy a jövőből

Nincs megjeleníthető elem

Urbanista - város a jövőből

Nincs megjeleníthető elem

Paleofuture - jövő a múltból

Nincs megjeleníthető elem

Archívum

Top 5

Feedek