Futurista

Figyelem, ebben a posztban a blockchainről lesz szó, ezt jobb tisztázni rögtön az elején.

Az elmúlt évben a qumrani tekercsekkel, a 42-vel és Németh Szilárd sajtótájékoztatóival együtt a blockchain lett a végső válasz minden kérdésre, az ember tehát kétszer is meggondolja, miről firkáljon, ha nem akarja összemaszatolni magát gyanúsan csillogó fintech ezotériával. Mi kétszer is meggondoltuk, és úgy vagyunk vele, hogy szégyellje magát az, aki a blockchaint két pofával nagyra fújta, leeresztette, fel és leinflálta, csokis fondübe mártotta és Nobel-békedíjra terjesztette, még azelőtt, hogy értelmesen el lehetett volna kezdeni beszélni róla.

Na de passzív agresszív disclaimernek ennyi elég is, remélem minden cikizést sikerült jóelőre kivédenünk. Különben is, a blockchainnek egy olyan területéről lesz szó, ami eddig viszonylag kevés figyelmet kapott. A mai poszt ugyanis azt pillanatot próbálja meg elcsípni, amikor a blockchain beleborítja a zeneipart abba a konyakokkal, mojitoval és aperollal körülbástyázott Beverly Hills-i medencébe, aminek a feszített tükrén egy félig fújt, szivárványos gumifotelbe süppedve ringatózik már évek óta.

Zöld teraszos felhőkarcolók, háromszintes biciklis függőhidak, lebegő gyalogos passzázsok, napelemes kukásautók és szüntelenül ragyogó kék ég. A jövő városairól készült látványtervek mind egyformák, és első ránézésre pont olyanok, mint egy Nemere könyv borítója 1992-ből. Ha a fentiek közül legalább három  megtalálható rajtuk, 2025-ben járunk, ha négy, akkor 2040-ben.

Egyetlen dolog nem szokott szerepelni rajtuk: a nyolc méter magas, két méter vastag, kamerákkal, szenzorokkal és elektromos pásztorral felszerelt fal, ami az egészet körbeveszi. A fal, aminek az lesz a dolga, hogy a bent élőket megvédje a kintiektől, legyenek azok white walkerek, zombik, buckalakók vagy a lecsúszóban lévő alsó középosztály.

Barlangban ülök, hátam mögött ropog a tűz, a falon mindenféle árnyak kergetőznek, ha megmozdulnak, odacsapok. Ki kell nyírni mindet, ez a feladat, de hogy mik ezek és honnan jönnek, fogalmam sincs. Platón, te pernahajder, ugye ez most nem egy barlanghasonlat? De igen, az lesz. Valahol a hátam mögött, ahol a tiszta isteni ideák tanyáznak, az Abszolútum rángatózik idegesen, kezében joystick. „Üsd már le!” – sipítja fejhangon, és veri a billentyűzetet. Nincs megelégedve velem mostanában az Abszolútum, rosszul teljesít a játékomban, és lecsúszott a World of Warcraft dinamikus ranglistán is. Anyu csak egy uccsót, léécci! – sikítja egy oktávval feljebb, de ezt már nem nekem, hanem az anyjának a konyhába, mert szóltak neki, hogy kész a vacsora. Sonkás pizza lesz megint, az Abszolútum anyukája biztosra megy.

Az én Abszolútumom egy kerek fejű, enyhén figyelemzavaros hatodikos, fogszabályozóval. A tiéd milyen? Hasonlít? Akkor valószínűleg ugyanabban a szimulációban szívunk.
  

A hetedik napon az Úr megpihent, csak a Futuristát hagyta dolgozni, mert látá, hogy fontos poszton munkálkodik. Az Úr nem tévedett, úgy döntöttünk, vasárnap lévén egy rendhagyó, gnosztikus poszttal kedveskedünk neki, amelyben létezésének egy igen frappánsan megfogalmazott bizonyítékát tárjuk az olvasók elé, méghozzá a jövő nevű nyelvi jelenség, társadalmi konstrukció, képzet stb. segítségével. Biztosan értékelni fogja a hétfői nyűgös ébredés után.

A Futurista tehát ismét a saját határait feszegeti, és a technológiai-tudományos trendek helyett megint bölcseleti kérdésekbe piszkál – egyetlen mentségünk, hogy saját határainknál csak az olvasóét szeretjük jobban feszegetni. Ateista és agnosztikus követőink dőljenek egy kicsit hátra, fordítsák a fal felé Richard Dawkins fényképét, és próbálják megnyitni a szívüket erre a néhány percre. Nem kell megijedni, csak egy könnyed gondolatkísérlet következik, nem a tridenti zsinat jegyzőkönyve.

A mesterséges intelligencia újra divatba jön, és látványos eredményeit máris ünnepli a mainstream. A gép főz, zenét szerez, felismeri a nagyit a fiatalkori képein, és villámgyorsan átolvas 80 millió oldalnyi termékleírást.

Mi is izgathatná most jobban az emberek fantáziáját, mint a lehetőség, hogy szelíd segítőink egyszer csak megvadulnak és elszabadulnak? Rettegünk a gyilkos robotoktól, a terminátoroktól, amelyek egykettőre kipucolják az embert az univerzumból. Peter Diamandis, a HLI és az Xprize alapítója a közelmúltban kifakadt: hagyják már békén ezzel az MI-hisztivel, tele a hócipője a paranoiával. Mi lenne, ha inkább arra koncentrálnánk, mi mindent érhetünk el, ha birtokba vesszük az új technológiát? Akár életeket is menthetünk vele.

Igaza van, ám az ő hite aligha győzi meg a szkeptikusokat, úgyhogy most rásegítünk egy poszttal, és megpróbálunk valami használhatót mondani arról, eljön-e hamarosan a nap, amikor az emberi faj egy csapásra feleslegessé válik.

Ugye az Érkezés mindenkinek megvolt? Ha igen, görgessetek tovább, ha nem, gyertek vissza később, spoileres poszt következik. Elolvastuk az év filmjéről készült kritikákat, és csendben megállapítottuk, hogy volt bennük szó mindenről, Amy Adams melankolikusan fájdalmas mosolyától a pasztellszíneken megszólaló képi nyelven át Max Richter atmoszférikus zenéjéig (juj, a kritikus még most is lúdbőrzik), csak pont a lényegről nem: a film és a novella alapgondolatát adó nyelvfilozófiai elméletről, a Sapir-Whorf tételről. Arról az elméletről, amit a nyelvészek és az antropológusok szinte a megszületése pillanatában ad acta tettek, és csaknem egyöntetűen szalonképtelennek nyilvánítottak. Gondoltuk, megírjuk egy kicsit bővebben, mégis mit érdemes tudni róla, és hogyan kerülhetett most elő.

A 100 az új 60, azaz minden reményünk megvan rá, hogy a közeljövőben megkétszerezzük az emberiség átlagéletkorát – ezzel a hatásos felütéssel foglalta össze vízióját az emberiség jövőjéről az IBM nemrég megrendezett Watson világa konferenciáján dr. Peter Diamandis, az Xprize elnöke. A tudós-üzletember, aki mérnöki és orvosi végzettséggel is rendelkezik, nemcsak a műszaki fejlődést és a társadalmi folyamatokat elemző könyvei, hanem különleges projektjei révén is ismert a techno-szektorban. Társalapítója a Singularity Universitynek, elnöke az emberiség haladása szempontjából kiemelten fontos fejlesztéseket ösztönző Xprize vállalatnak, és ugyancsak alapítója a Human Longevity Inc.-nek (HLI), amelynek fő küldetése a fenti szerény ambícióra épül.

Már csak pár hét van az amerikai elnökválasztásig, zajlanak az elnökjelöltek nyilvános vitái, de számunkra a legizgalmasabb induló nem Hillary és nem is Trump, hanem  Zoltan Istvan, az Amerikai Transzhumanista Párt magyar származású elnöke. Zoltán személyes és politikai agendája, hogy az emberiséget eljuttassa a hallhatatlanságig a technológia és a biohacking legváltozatosabb eszközeivel. Programjáról és morbid elemeket sem nélkülöző kampányáról már írtunk korábban, akit érdekel, kattintson ide.

Zoltán, bár nyilvánvalóan semmi esélye a választáson, ezerrel kampányol, és ilyenkor nem fél erőseket mondani. Nemrég azt vetette fel, hogy lassan ideje lenne lecserélni a mindenkori amerikai elnököt egy mesterséges intelligenciára. “Ha visszatekintünk a történelmünkre,  be kell látnunk: a legnagyobb baj a vezetőinkkel az, hogy önző emlősök” – mondta a Newsweeknek és hozzátette: 2020-ban az emberi jelöltek mellett már mesterséges intelligenciák (MI) is versengeni fognak az elnöki székért, 2028-ban pedig már lesz közöttük olyan fejlett kognitív rendszer, amelyik meg is nyerheti a választást.

A Panasonic, a Daiwa House és a Seven Dreamers nevű japán startup összeállt, hogy kreatív energiáikat egyesítve megoldást találjanak egy olyan problémára, amit a technológiai szektor eddig feltűnően hanyagul kezelt: megalkották a gépet, ami összehajtogatja a centrifugából kivett, frissen mosott ruhát. Hogy miért kellett erre 2015-ig várnunk, igazi rejtély, a dermedt csend, ami az elmúlt húsz évben a gyűrött ingek körül egyre csak sűrűsödött, egyértelműen az innovációs ipar ötlettelenségéről árulkodik.

Zoltan Istvan, a 2016-os amerikai elnökválasztás magyar származású, transzhumanista jelöltje egy koporsót formázó kampánybusszal szeretné átszelni Amerikát. Zoltán (hívjuk így) egyike annak a csaknem 3 millió transzhumanistának, aki úgy gondolja, hogy az embernek túl kevéske idő adatott itt a földön, és már igazán járna neki az öröklét. Ugyanakkor 3 millió eszmetársa közül valószínűleg ő az egyetlen, aki ezt politikai programmá kívánja tenni Amerikában.

Nemcsak a jelennek írni, de az utókornak is - minden valamirevaló író kezét ez az ambíció vezeti, amikor munkához lát. Van persze olyan is, aki tudja jól, hogy remekművei  nemhogy őt, de soron következő új opuszát sem élik túl, őt úgy hívják, hogy Lőrinc L. László. Aztán van az a másik típus, aki már életében arra gyúr, hogy halálában legenda lesz, de a jelennel nem sokat törődik, hiszen éppen azon ügyködik, hogy korát megelőzze.

Hogy Margaret Atwooddal mi helyzet, azt mondja meg az olvasó. A kanadai írónő Katie Paterson, Berlinben élő skót médiaművész kérésére elsőként vállalkozott rá, hogy könyvet ír a Jövő könyvtára számára, amely attól különleges, hogy leghamarabb 2114-ben lehet csak belőle könyvet kölcsönözni. Atwood műve tehát száz évig minden lehetséges értelemben intakt marad, és alkotását mostantól minden évben egy-egy új könyv követi a könyvtár igen jól őrzött polcain. (Az irodalmi időutazásról egyszer már írtunk az időkapszulákról szóló összeállításunkban, az emlékeket itt lehet felfrissíteni.)

Titok díszdobozban

Na ezt most gyorsan megírjuk, mielőtt a felsőoktatási államtitkárságon újabb fázisába lépne a nagy szakritkító ötletbörze. Az Electrolux 60 országot megmozgató nagy nemzetközi formatervező versenyén az idei 1500 versenyzőből 7 magyar is bejutott a legjobb 100 közé, simán lekörözve többek között Kínát és az USA-t. Az egyetemistáknak, főiskolásoknak szóló pályázaton, amin a jövő háztartásai eszközeit keresik, évről évre egyre jobban szerepelnek a magyar diákok – tavaly a MOME-s Kovács Apor konkrétan a legjobb hat közé küzdötte be magát. Szóval akinek bejárása van az emberminisztériumba, súgja a fenti hírt az államtitkári titkárnő fülébe, vagy adja le a portán kinyomtatva ezt a posztot, és vastag filccel írja rá: a magyar formatervező-képzés köszöni, tök jól van, nem érdemes babrálgatni.

Talán megbocsátja a kedves olvasó, hogy ezúttal nem mazsolázzuk ki a legzseniálisabb ötleteket, hanem bemutatjuk mind a hét magyar projektet. Már csak azért is, mert elkezdődött a közönségszavazás, így mindenkit arra bíztatunk, válassza ki a saját kedvencét, és nyomjon rá egy hazafias vote-ot.

Konyhai kiskert ételmaradékból

Az idei verseny üzenete az „egészséges, boldog gyerek”, ennek megfelelően jó sok gamification megoldás szerepel az első százban. A BME-s Jakab Anett ötlete a tudatos hulladékkezelésre összpontosít. A Levitaing Litter Bin, egy olyan konyhai kuka, ami komposztálja a tányér szélére kotort ételmaradékot, és szerves hulladékként egy mini zöldséges kiskertben hasznosítja. Hogy a levitáció egészen pontosan hogyan (és miért) valósul meg, az egyelőre nincsen kifejtve, de a következő fordulóban esedékes részletes bemutatóból majd minden bizonnyal kiderül.

A norvégek, már megint a norvégek. Nem elég, hogy szinte mindent jobban csinálnak, mint a világ nem norvég fele (drámaírás, olajfúrás, egy főre jutó gdp termelés, Stonehenge kiröhögés, civil kurázsi exportálás stb.), most a rádiózás forradalmasításában is ők akarnak lenni az elsők. A múlt hét végén bejelentette a norvég kulturális miniszter, hogy 2017-ben – a világon elsőként – megszüntetik az FM rádiózást, és az egész ország átáll a digitális műsorszórásra.

Azt persze nem mondanánk, hogy a bejelentéssel az ország vakmerő fejest ugrik az ismeretlenbe: Norvégia 1995-ben elsőként karolta fel a Digital Audio Broadcasting, azaz a digitális rádiózás technológiáját, és 2009-ben ugyancsak elsőként állt át analógról digitális tévézésre. Ráadásul a lakosság 56 százaléka már most is DAB-on kagylózza az adást, úgyhogy nincsenek kétségeink, hogy 2017-ben simán megy majd a váltás. Szóval lehet, hogy kis lépés ez Norvégiának, de viszonylag nagy az egyetemes rádiótörténetnek, és talán számunkra is tartogat tanulságokat.

Ha felhőkarcolásról van szó, határtalan az emberiség fantáziája. Ez a csillapíthatatlan késztetés, hogy a jóisten talpát bökdöső tornyokat építsünk, bizonyára a gótika korából ered, amikor minden püspök és őrgróf abban mérte össze a libidóját, hogy ki tud nagyobb dómot felhúzni. A felhőkarcoló építés ennek a késztetésnek a szekularizált változata, azzal a különbséggel, hogy manapság arab sejkek és kínai mágnások hübriszének ágaskodását figyelhetjük meg a nemes vetélkedésben. Valljuk be, mi is szívesen tátogunk az újabb és újabb magassági rekordokon, de az ember ma már mégis kicsit többet vár egy felhőkarcolótól, minthogy bazi nagy legyen. Az eVolo építészeti magazin valószínűleg hasonló megfontolásból alapította 2006-ban azt a díjat, amit minden évben a legújítóbb szellemű felhőkarcoló-tervnek ítélnek oda. Az elképesztő, többnyire kifejezetten utópikus ötleteket felvonultató versenyről már tavaly is írtunk, de az idei mezőny minden korábbinál őrültebb koncepciókból áll, íme a kedvenceink.

Olajfúrótoronyból vadaspark

A Noah Oasis a mezőny egyik legkevésbé felhőkarcolószerű építménye, tulajdonképpen egy üzemen kívüli tengeri fúrótornyból kialakított mesterséges biotóp. Korántsem egy magára hagyott ipari létesítményről van szó, aminek sáros-poros szutykaiba néhány invazív gyomnövény gyökeret eresztett, hanem egy önmagát ellátó és fejlesztő épületről, ami még az olajkatasztrófák maradékának eltakarításában is segít. Az oázis az olajfoltokat abszorbeálva és energiájukat újrahasznosítva ágakhoz hasonló, csöves műanyag építőelemeket állít elő (természetesen 3D nyomatással) ebben növekdhet aztán az égig érő fű meg fa. Az épületnek emellett arra is van gondja, hogy a potya energiából a korallképződést is felpörgesse egy kicsit a ház körül. 

Párizs városképét a jól ismert látványosságok mellett mától egy valódi szélturbina is gazdagítja, méghozzá a metropolisz egyik legforgalmassabb csomópontján, az impozáns Concorde téren. A kifejezetten városi környezetre szabott szélerőműnek szerencsére nincsenek ormótlan lapátjai, így nem lóg bele az amúgy is épp eleget csesztetett obeliszkbe, és nem darálja be az arra tévedő gyanútlan verebeket sem – sőt, talán még fészkelőhelyet is kínál nekik. Merthogy az első látásra leginkább street art installációnak tűnő szerkezet a megszólalásig hasonlít egy fára, azzal a különbséggel, hogy fölfelé lógnak a levelei, és ha feltámad a szél, forognak is. Ha szerepelne a Kis növényhatározóban, valószínűleg szélfogó fának hívnák.

Rebecca Minkoff, a divatvilág ismert trendszettere, a cipők, topok és mindenféle kiegészítők self-made királynője új szalont nyitott New Yorkban és San Franciscoban. Aki divatügyekben kevésbé verzátus, és még sose hallott róla, ne szégyenkezzen, mi sem ismerjük őt, a fentieket úgy loptuk a wikipédiáról. Rebecca Minkoff piaci terjeszkedése csak és kizárólag azért keltette fel a figyelmünket, mert az említett új üzletek előrevetítik, hogyan fogunk majd egyszer vásárolni mindannyian. Igen, mindannyian, nemcsak azok, akik a Soho környékén lófrálva vadásznak haute couture bokaláncra.

Ha a vásárlás jövőjéről van szó, reflexszerűen az online shopping ugrik be mindenkinek, a vérmesebbeknek egyúttal a házhozszállító drónok is. Igyekszünk most nem belehergelni magunkat a röpülő robotok szapulásába – ezt már megtettük múltkor –, de azért muszáj ide idéznünk Boris Johnsont, London polgármesterét, aki nemrég azzal riogatta a briteket, hogy ha az online vásárlás üteme a jelenlegi tempóban nő, a metropolisz közlekedését hamarosan megbénítják a házhozszállítást intéző kis fehér furgonok. A nyomaték kedvéért számszerű becslést is szopott az ujjából: a szállítójárművek száma 5 éven belül állítólag 45 százalékkal fog nőni az utakon; ez pedig felér egy közlekedési Armageddonnal. A polgármester a konzekvenciákat levonva arra jutott, hogy a jövőben drónokkal kell intézni a bevásárlást. Ismerjük ugye az anekdotát Párizs rendőrfőkapitányáról, aki a 19. század végén megjósolta, hogy az elszaporodó fiákerek nyomán az utcákat méteres rétegben borítja majd a lószar, mert nem sejthette, hogy a lovaskocsikat felváltják az autók. Valamiért ő jutott eszünkbe Boris Johnsonról.

Egy térkép általában annál jobb, minél részletesebb, bár kétségtelen, hogy a pontosságnak is megvannak a veszélyei. Ha nagyon élethűen akarjuk ábrázolni a valóságot, könnyen úgy járunk, mint Borges kartográfusai, akik – biztos, ami biztos – 1:1 arányban készítették el a Birodalom térképét, amely aztán végül - hogy, hogy nem - éppen egybeesett a tájjal. Maradjunk abban, hogy a térkép dolga a lényeg megragadása – úgy kell közelítene tárgyához, hogy eligazítson annak sajátságos viszonyai között. Senkinek nem jut eszébe például London térképével nekivágni Berlinnek, a részletektől tehát nem lehet teljesen eltekinteni, de nagyjából itt meg is állhatunk.

Ha van olyan terület, ahol ezzel szemben feltétlenül érdemes a valóságot a legapróbb nüánszig élethűen és arányosan ábrázolni, az az orvoslás. Aki látott már biológiai szemléltetőábrát, sejti, miről beszélek. Ugye senki nem venne rá mérget, hogy a patkóbele pont úgy kanyarodik, mint annak a fazonnak a Dr.Donáth-féle anatómiai atlaszban ? Nahát, az amerikai hadsereg is arra jutott, hogy érdemes alaposabban elmélyedni az anatómiai részletek leképezésében, merthogy az a háborúban életet menthet. A computer tomográfia az orvostudományban elég régóta alkalmazott módszer, segítségével bármely szervünkről részletes 3D-s fénykép készíthető, de mindeddig inkább a terápiában semmint a megelőzésben használták. Pedig az ötlet pofonegyszerű: készüljön mindenkiről 3D-s „személyes testtérkép”, lehetőleg még egészséges állapotában, hogy aztán baleset vagy betegség esetén könnyebben lehessen pótolni a sérült szerveket, akár 3D nyomtatással is. Lényegében ezt mondja Dr. James Mah, a Nevadai Egyetem professzora, aki éppen azon dolgozik, hogy a veszélyes bevetésen résztvevő amerikai katonák mindegyike megkapja ezt a lehetőséget.

Kezdetben vala a probléma, s a probléma leginkább egy feszítő érzés vala, ami az embert megoldás keresésére, egyúttal gondolkodásra és munkára sarkallta. Embernek, problémának egyaránt jó volt ez, utóbbinak azért, mert maga is jobban szeretett megoldva lenni. Később az egyre pengébb megoldások alaposan beelőzték a problémákat, s tétlenül szemlélődtek az ingerszegény semmiben. A legerősebb, leguniverzálisabb megoldás egyszer csak azt mondta, ő most már azokkal a problémákkal is elbánik, amelyek még fel sem merültek. Ennek a kevély beszédnek aztán az lett a büntetése, hogy attól fogva minden valószínűtlen és mondvacsinált problémára ő lett a válasz. De olyanokra is ám, amik csak izgága startupperek, marketingesek és más kétes figurák fejében születnek meg. El is nevezték őt drónnak.

Ezt a drónt akarta használni aztán boldog boldogtalan: kezdetben csak terroristabázisok felderítésére, kultúrnövények permetezésére és tengeri mentőakciókra, később aztán más kínzó problémák orvoslására is. Az Amazon és a Google például azt találta ki, hogy röpülő bevásárlókocsival fogja forradalmasítani a shoppingolást, egy Jeff Myers nevű alak pedig a gazdi nélküli kutyasétáltatás gordiuszi csomóját oldotta meg vele. Újabban egy szingapúri pub szeretne irányt mutatni a vendéglátás fejlődésének, méghozzá pincérek helyett robotoló drónokkal.

Igazán kedvére való hírt hallott a Futurista a héten: 230 éves időkapszulát találtak Tiszaszentimrén a helyi parókia felújításakor. A régi ajtó kibontásakor előbukkanó fémdobozka négy darab pecsétes levelet rejtett, különlegességük, hogy mindegyik más időpontban született, tehát az időkapszulát többször is felnyitották. Az első dokumentum 1784-es keltezésű, az utolsó 1854-ből származik. Fodor Gusztáv a falu tiszteletese büszkén mutatta az MTI-nek a kincseket, egyrészt, mert ő maga fedezte fel őket, másrészt mert a levelek igen érdekes részletekkel gazdagíthatják majd a település kultúrtörténetét. Akit mindez bővebben érdekel, kattintson ide, mi pedig élve az apropóval közben elmondjuk, amit az időkapszulákról mindig is szerettünk volna. Bemutatunk pár izgalmas, szép, jelentős és jelentéktelen, érthetetlen vagy teljesen hülye időkapszulát, s közben hevenyészett áttekintést adunk a rendszertanukról is.
                                              

Azt hittük, múlt heti posztunkban minden fontosat megírtunk az irodai design és munkakultúra előre- (néha oldalvást) mutató trendjeiről, erre jön egy friss bejelentés, és máris kénytelenek vagyunk egy újabb poszttal megtoldani áttekintésünket. A hír pedig úgy szól, hogy egy angol tervezőcég bemutatta a munkahelyi stressz felszámolását szolgáló fejlesztését: az Orrb nevű irodai okosfülkét. 

Az Orrb első ránézésre olyan, mint az Alien fényesre suvickolt tojása, de közelebbi vizsgálódás után hamar kiderül, hogy valójában egy áramvonalas pánikszoba, amelyet kifejezetten megtépázott idegrendszerű dolgozók számára építettek. A feladata egyszerű: menedéket és csöndes magányt nyújtani azoknak a kollégáknak, akiknek az open space iroda közönsége nem vidám társaság, hanem marék kukacként nyüzsgő, bosszantóan zajos emberek gyülekezete. Az Orrb gyors segítséget ígér azoknak is, akik a mérges ügyfél vagy a felpaprikázott főnök elől szeretnének elbújni egy kis időre.  

Elkezdődött az első igazán dolgos hét, néhányan még óvatosan buékolgatnak (nyolc napon belül érvényes!), de a többség arcáról már letörölték a bejglimámor nyomait az első munkahelyi napok. Van, aki még rápakol egy hetet és síeléssel levezet egy kicsit, neki annál jobban fog fájni a visszatérés. A Futurista úgy döntött, hogy a fájdalmakat enyhítendő (vagy elmélyítendő), megmutatja, hogyan kezdi az évet néhány szerencsés sorsú irodista a világ gazdagabb felén. Egyúttal felveti a lehetőséget, hogy amit az olvasó a következőkben az office dizájn és a munkahelyi környezet fejlődéséről olvasni fog, az esetleg valamiféle trend, ilyenformán egyszer minket is elérhet. Nem mintha megvalósulásukban olyan egységesek lennének ezek a törekvések, de a céljuk nagyjából ugyanaz: boldogabbá és ezáltal hatékonyabbá tenni a dolgozót.

Olvasóink megszokhatták, hogy a Futurista, ha csak teheti igyekszik közszolgálatilag is a jövőbe tekinteni, ezzel segítve a kormányzat és a hatóságok munkáját egy boldogabb, biztonságosabb társadalom megteremtésében. Szeretnénk most a nemzet teljes drogmentesítésének bátor gondolata mellett kiállni. A múlt heti bejelentésre reagáló zavaros értelmezéseket és tamáskodó véleményeket hallva csak fogtuk a fejünket, szinte fájt olvasni a sok sületlenséget, amit a tervezet ellen ágálók összehordtak. A terv úgy jó, ahogy van, egyetlen dolgon kell csak változtani: a vizeletteszten.

Mindegy, hogy delta- vagy tölcsértorkolat, a folyó és a tenger találkozása mindig különleges hely. Mint tudjuk, a pocsolyás víz (sás, káka lakják, meg minden egyéb, amit a költő elképzelni sem mer) édes, a tengervíz pedig sós, és ez nemcsak a ritka fajokra vadászó halbiológusokat hozza izgalomba, de a mérnököket is. Amikor ugyanis az édes víz a sóssal találkozik, varázsütésre létrejön közöttük a kémia, és ha némi csúcstechnológia is kéznél van, az aktusból akár villamos áram is fejleszthető. Ezt hívják ozmotikus kék energiának, ami a jövő egyik legígéretesebb megújuló energiaforrása lehet.

New York újragondolta az utcai telefonálás intézményét. A város néhány technológiai vállalattal és médiás céggel összefogva kitalálta, hogy a régi, lepattant telefonfülkék helyén a legkorszerűbb digitális eszközökkel felszerelt kommunikációs pontokat alakít ki. A LinkNYC névre keresztelt programban az a legszebb, hogy bár az önkormányzat közreműködésével valósul meg, az adófizetőknek egy fillérjükbe sem kerül, sőt még munkahelyeket is teremt.

Nem találunk szavakat, nem kapunk levegőt. A Dél-Dániai Egyetem tudósai (dánul jobban hangzik: Syddansk Universitet) olyan különleges szintetikus kristályt fejlesztettek, amely a környezetéből képes elvonni és korlátlan ideig tárolni az oxigént. Találmányuk nagyjából azt ígéri, hogy nemsokára eljön az idő, amikor vidáman zsebre vághatjuk az oxigént, akár egy vitaminkapszulát. A különleges kristályt nemrég mutatták be, és ha csak a fele igaz annak, amit a feltalálók állítanak róla, igazi csodafegyver. Hogy békebomba vagy tömegpuszító az még eldől.